Rövid életrajz
1947-ben születtem Jászberényben. 1972-ben végeztem a Budapesti Műszaki Egyetem Vegyészmérnöki Karán. Mérnökként, majd köztisztviselőként dolgoztam. Versmondói pályafutásom meghatározó élménye volt az 1968-74 közötti időszak, amikor Debreczeni Tibor szerkesztő-rendező mellett dolgozhattam a Műegyetem Vári Irodalmi Színpadának tagjaként. Ez az irodalmi színpad sok más, akkoriban működő amatőr csoporthoz hasonlóan kereste a pódiumi színjátékok eszközeit, kifejezési formáit. Ezek a kísérletezések megújító hatással voltak az akkori hivatásos színházra.
A Vári Irodalmi Színpad honlapja:
Versmondóként részt vehettem 1975-76-ben a Surányi Ibolya által vezetett Balassi Bálint Szavalókör Balassi műsorában, melyben Latinovits Zoltán előadóként és rendezőként volt jelen. Latinovits Zoltán versmondása számomra az a mérce, amit soha nem téveszthetek szem elől.
1993 óta élek Budapesten. Az utóbbi évtizedek nyelvromlása, értékvesztései erősen aggasztanak. Versmondóként feladatomnak tekintem a gazdag magyar költészet ápolását, továbbadását. Az értékek védelmében szerkesztettem pódium-műsoraimat és azt az öt kötetet, melyben egy kiváló rendező és tíz neves előadóművész szerkesztett pódiumműsorait, előadóestjeit örökítettem meg:
- 1994 Perlő ének (Debreczeni Tibor kilenc szerkesztett színjátéka)
- 2001 Egyszemélyes színpad (Jancsó Adrienne, Bánffy György és Galán Géza műsorai)
- 2004 Egyszemélyes színpad II. (Csernus Mariann, Illyés Kinga, Pálfy Margit és Sellei Zoltán műsorai)
- 2019 "Jelentés a szívdobogásról" - A versmondás Piafja: Pálfy Margit
- 2020 Egyszemélyes színpad III. (Bálint Márta, Erdélyi György, Szabó András műsorai)
Versmondói munkám elismeréseként az alábbi díjakat kaptam:
- 1998 Balassagyarmati Országos Színjátszó Fesztiválon Krónikás ének c. pódiumműsoromért a Nógrád Megyei Közgyűlés előadói díja
- 1999 „Ki viszi át a Szerelmet” plakett (Magyar Versmondók Egyesülete, Budapest)
- 2000 Radnóti-díj (Győr)
- 2005 Latinovits-díj (Balatonszemes)
- 2008 Magiszter Versmondó Cím (Budapest)
„Elemi erők keresztezési pontján áll, nagy hiányok s nagy jelenlétek között, elemi vonzások s taszítások egyensúlyában. Mert az ő magánya nemcsak fizikai egyedüllét, hanem egyszemélyes felelősség a megidézett költők iránt a közönség előtt, a közönség iránt a költők szavával. Kiválni Ady izgatottan esendő hetykeségéből, Nagy László éles ráolvasásából, s az Adyt interpretáló Latinovits mágiájának háttal, a Nagy Lászlót idéző Berek Kati szélfúvásával szemben, s mégis azonosulva valahány nagy előddel. Egyenes tartással, biztos hanggal, átlényegülve, hűnek maradva önmagához.
Nagy László írta: ’Nekem Ady Endre ostora tetszik.’ S mi tetszik Torma Máriának Adyban, Nagy Lászlóban? Az ostor is, mellyel nemcsak odacsap, hanem odaterel a magyarság gondjai közepébe. Sors és létverseket mond, ahogy Ady Endre hatalmas művéből a jelenre vonatkoztatható. Lehetetlen a költői teljességet, vagy annak kicsinyített mását egyszerre fölmutatni, de egyetlen indulati szólamra sem szűkíti le azt, hanem az esendőtől a vakmerő harcosig, a nemzetsiratótól a dacos reménykedőig ható bonyolult érzelmekkel árnyalja előadását. Mikor a közönség előtt életre kelti, amit műsora fölépítése közben átél, s megvalósítja személyisége által. Nagy László poézisében látja a megtartott örökséget, kortársaiban pedig annak hűséges folytatását. Így ez a másik est már nem csupán tisztelgés Nagy László előtt, hanem a jelenkori magyar sorsköltészet fölmutatása. Kortársi hangok kórusa szólal meg Torma Mária rendületlen hitében.”
Ágh István: Torma Mária vállalása (Versmondó, 2008)
„A kürti kert színpadán illően és nagy erővel szólaltatta meg azokat a költőket, akik tudnak népben, nemzetben gondolkodni és írni. Az előadó kitűnő dramaturgiával szerkesztett, és hitelesen vallott. Akik most hallották először, ámultak szenvedélyes vállalásán. Torma Mária előadóművész itt Tiszakürtön a mi valóságunkról szólt. Az égbe nyúló jegenye a színpad hátterében mintha az előadás díszlete lett volna, jelkép egyszerre és metafora, hirdetve mintegy az üzenetet: Mi ide gyökereztettünk, s innen is magasodhatunk fel.”
(Debreczeni Tibor, 2000)