Írások, interjúk

EGYSZEMÉLYES SZÍNPADOK

Torma Máriával Kovács katáng Ferenc beszélgetett

„Az egyszemélyes színpadnak – álljon akár márványcsarnokban, akár pajtában, mindig megvan a varázsa. Egy kicsit szószék, egy kicsit igehirdető alkotmány, de még inkább a magyar nyelvben és kedélyben föloldódó játék.”

Torma Mária Radnóti-díjas előadóművész honlapjának bemutatkozó oldalán olvasható: „Az utóbbi évtizedek nyelvromlása, értékvesztései erősen aggasztanak. Versmondóként feladatomnak tekintem a gazdag magyar költészet ápolását, továbbadását. Az értékek védelmében szerkesztettem pódium- műsoraimat és azt az öt kötetet, melyben egy kiváló rendező és tíz neves előadóművész szerkesztett pódiumműsorait, előadóestjeit örökítettem meg.” A 2001-ben és 2004-ben megjelent két kötet után, a 2020-ban napvilágot látott Egyszemélyes színpadharmadik része is az ő munkáját dicséri.

– Kovács katáng Ferenc interjúja.

Kovács katáng Ferenc: Szép versmondói sikereket tudhatsz magad mögött, Radnóti-díjas, Latinovits-díjas, Magiszter Versmondó vagy. Mégis, huszonöt éve, a saját műsoraid összeállítása, számtalan pódiumelőadás megtartása mellett mások szolgálatába szegődtél. Könyvekbe tömöríted a nagy elődök, de még a kortársaid működését is. Hogy kezdődött? Mi adta az ötletet például az első, a 2001-es Egyszemélyes színpad című kötet megszerkesztéséhez?

Torma Mária: Régóta foglalkoztat, hogyan tudnánk a múlt értékeiből minél többet megőrizni. Ezt tettem már 1994-ben is a Perlő ének című kötet megszerkesztésével, amely a ’70-es évek Debreczeni Tibor által szerkesztett műsorait tartalmazta. Ekkor szereztem egy kis tapasztalatot, milyen munkával jár egy könyv kiadásának megszervezése. Időközben, ahogy bővült a versmondói repertoárom, önálló műsorokkal jelentkeztem. Azonban rá kellett jönnöm, nem elég ilyen műsorral fellépni, ez nagyon kevés emberhez jut el. Többet kell tenni az értékek megőrzéséért. Évekkel korábban olvastam Jancsó Adrienne Újra és újra című önéletrajzi könyvét, ebben, az egyik riportban, 1989- ben megkérdezték őt, hogy a műsorait megörökítik-e írásban. Jancsó Adrienne megemlítette a Múzsák Kiadó sorozatát, amely előadóestek szövegét jelentette meg, és hogy ez a sorozat megszakadt. No, gondoltam én merészen, majd megszerkesztek én egy ilyen kötetet, ha nincs más, aki vállalkozzon rá. Felkerestem a művészeket: Jancsó Adrienne-t, Bánffy Györgyöt és Galán Gézát az ötlettel, akik örömmel fogadták kezdeményezésemet. Ezekről a műsorokról nem készült filmfelvétel. Volt néhány bakelit lemez, magnókazetta és a Népművelési Propaganda Kiadó kiadványai. 1974-ben jelent meg náluk az Egyedül a pódiumon című kötet, (Jancsó Adrienne, Horváth Ferenc, Mensáros László, Bálint András, Sólyom Kati műsorai), 1982-ben az Egyszemélyes színház (Bánffy György, Szentpál Mónika, Császár Angela, Benedek Miklós, Szacsvay László, Jobba Gabi és Halász Judit műsorai). Ez a kiadó a rendszerváltozáskor megszűnt. Ezek a kötetek adták a mintát, ötletet a folytatáshoz. Annyit változtattam, hogy fotókat, kritikákat, interjúkat, műhelyvallomásokat is elhelyeztem a kötetben. De a megjelentetésig hosszú út vezetett. Pályázatokat kellett írni, kiadót, támogatókat kellett találni.

KkF: Hogy fogadták az első kötetet? Talán a biztató visszajelzésektől kaptál lendületet a második könyv összeállítására?

TM: Az első kötet gyorsan elfogyott. Akik már megvették és olvasták vagy csak belelapoztak, felhívtak, gratuláltak. Bíztam abban, hogy a közfigyelmet ismételten a pódiumművészetre tudjuk irányítani. A második kötetben négy művész négy műsora jelent meg: Csernus Marianné, Illyés Kingáé, Pálfy Margité

KkF: Mensáros László 1965-ben robbant be az új műfajt teremtő A XX. század című estjével. Mindketten ott voltunk a kezdeteknél. Átélhettük az Egyetemi Színpad hőskorát, az egyetemi klubok felvirágzását. Te mint a Debreczeni Tibor vezette Vári Irodalmi Színpad tagja, én mint a révült hallgatóság mikroeleme, később amatőrszínpadi találkozók, fesztiválok tudósítója, majd klubok vezetője. Passzív, részben aktív részesei voltunk a szerkesztett köteteidbe válogatott programoknak is. Sok neves, befutott színész megmérettette magát egyedül a színpadon. Sorolni is sok lenne. Mi alapján válogattad

TM: Valóban szerencsés korban voltunk fiatalok. A színházakban kiváló színészeket láthattunk, kortársaink között voltak olyan alkotók, mint Cseh Tamás, Sebő Ferenc, Markó Iván, Sándor György, és a sort folytathatnám. És igen, az amatőr mozgalmak fénykora is volt ez, részese lehettem ennek. Versmondói ismereteim alapjait ott kaptam. Erre lehetett később építkezni. Nánay István 1984-ben Amatőr színházak tündöklése és bukása című tanulmányában örökítette meg a mozgalom történetét, legfontosabb eseményeit. Az Egyszemélyes… kötetek kialakítása, a válogatás nem volt könnyű, ez nyilván szubjektív döntés volt. A legismertebb művészek sikeres műsorait igyekeztem beválogatni. A kezdeti nehézségekre jellemző, hogy 2001-ben és 2004-ben még a szkennelést sem ismertük, a fotókat átadtam a nyomdának, majd visszaadtam a művészeknek. Emlékszem, Bánffy György Széchenyi monodrámájának fotóját az MTI-től vásároltam meg 8000 Ft-ért.

KkF: Szinte a napokban jelent meg a harmadik Egyszemélyes… Itt az ideje, hogy a részletekbe is beavass bennünket. Szerkesztőként mi mindent kellett elvégezned, hogy kézbe vehessünk egy ilyen kis formás, kézhez és szívhez közel álló könyvecskét?

TM: Az Előadóművész Kör tavaly megszüntette működését. Az aktív előadóművészek persze továbbra is fellépnek, saját maguk szervezik fellépéseiket, de ez is arra sarkallt, hogy még többet kell tenni a műfaj megőrzéséért. Tavaly ősszel Szabó Andrással és Erdélyi Györggyel beszélgetve született meg ötletem az újabb kötet megszerkesztésére. Tudtam, hogy az ő életművüket is meg kell örökíteni. Kettőjük mellé Bálint Márta Székely János műsorát választottuk még a kötetbe. Hogy mi mindent kell elvégezni ilyenkor? A művészektől elkérni a szövegkönyvet, összegyűjteni a kritikákat, interjúkat, fotókat. A jogutódoktól engedélyt kell kérni a közléshez. A szöveget egyeztetni kell a könyvtárból kihozott kötetekben megjelent versekkel. A Hungarovox Kiadó vállalkozott a kiadásra, és nagyszerűen tudtunk együttműködni. Alapos, kiváló munkát végeztek. Támogatót kellett keresni, pályázatot írni. Ebben már volt gyakorlatom, és ma már nyugdíjasként több időm is jut ezekre a munkákra.

KkF: Mária, visszatérnék a honlapodon olvasható első mondatodhoz: „Az utóbbi évtizedek nyelvromlása, értékvesztései erősen aggasztanak.” Hogy ítéled meg, nincs remény, befellegzett a pódiumműfajnak? Avagy, mint a népzenei vagy a táncház mozgalom, a tévényilvánosság segítségével feltámadhat a hamvaiból?

TM: Versműsorok sajnos nem gyakran kerülnek tévényilvánosság elé. Régen a szavalóversenyek döntőjét televízió közvetítette élőben, ma már ez sincs, pedig fontos lenne. A versműsorokról, a versmondó helyzetéről, a valódi kultúra lecseréléséről tanulmányt lehetne írni. Meg is írtam a magam tapasztalatait – magamnak. Szerencsére azt látom, a fiatalok között is van, aki vállalkozik erre a nehéz feladatra, az önálló estre. Változatlan érdeklődéssel figyelem a fejleményeket, és örömmel láttam az új generáció: Tóth Péter Lóránt, Kurucz Ádám Konrád önálló műsorait. Tóth Péter Lóránt Radnóti útját, az „erőltetett menetet” járta végig Bortól Abdáig. Az ő 25 napos zarándoklatát, amikor 3 országon át 850 km-t tett meg, a Pannon Televízió is megörökítette. Ez óriási dolog volt, útja során 3500-4000 embert tudott mozgósítani a vers erejével, mert több helyen előadta Radnóti-műsorát. Ezek örömteli események, és reményt adnak a folytatásra. A színészek között a fiatal Ács Tamásnak tíz önálló műsora van, és Turek Miklós is több önálló programmal járja az országot. Bogdán Zsolt Ady műsora is emlékezetes volt számomra. Tehát van remény. Zárszóként Gróh Gáspár irodalomtörténészt szeretném idézni, aki már az első kötetem ajánlásában hajszálpontosan fogalmazta meg, miért is van szükség ezekre a könyvekre:

„Ez teszi ma is aktuálissá az évekkel ezelőtti előadások szövegének közreadását: az akkor példaként felmutatott értékek, értékrend ma is, kisebbségi sorsban, védekezésre kényszerül. A valaha oly sikeres műsorok megjelentetése nem csupán tiszteletadás, nemcsak főhajtás az előadók előtt, hanem közre játszhat annak tudatosításában, hogy napjainkban is ugyanúgy kell féltenünk e tűrt értékeket, mint egykor. Ma nem egy kopottságában és szürkeségében is erőszakos hatalmi rendszer, hanem egy nehezebben fölismerhető, s ezért talán veszélyesebb fenyegetéssel kell szembenézni: a konzumkultúrával, globális idiotizmussal, az értéktelenség kultuszával.”.

Wiegmann Alfréd: Útravaló – Torma Mária műsora

Torma Mária csupa ilyen mérgekből rakta össze műsorát s adta át a népes közönségnek legújabb előadóestjén. Ám ezek a mérgek furcsa módon jól hatottak a lélekre. Miközben megismerkedtünk egy színesen gondolkodó és önreflektáló előadóval, azon közben közelebb kerültünk magunkhoz, régebbi énünkhöz is.

Érdemes elmenni Torma Mária estjére, mert a legnemesebb szórakozást biztosítja, hiszen a minuciózusan kikeresett anyagok legtöbbje önmagában is telitalálat. Ha a színlapra pillantunk, első benyomásunk az lehet, hogy milyen furcsa, egymáshoz nem vagy kevéssé kapcsolódó anyagok kerültek a műsorba; afféle irodalmi quodlibet. Mert hogy kerül egymás mellé Örkény és Weöres vagy Soós Zoltán és a Vogul-manysi ének? Nem beszélve Szűcs Miklós ének-, furulya- és hegedűbetéteiről.

Kiáll az előadó, elkezdődik a műsor, megjelennek a háttérben vetített képek, amelyek az előadót ábrázolják – virágzó ifjú korában és kendőzetlen idős korában -, s szépen összeáll a képlet: Igen, ennyifélék vagyunk, igen, ennyi minden az élet. És mindez összerendeződik egy magasabb minőségbe.

És megértjük, hogy ezek a versek egy szenvedélynek vannak alárendelve, a vers és az egyéni élet az előadás során egymást meséli el, magyarázza, motiválja, nem egy az egyben az életet, nem tételes önéletrajz, de egy sajátos gondolkodásmód és megélés pályaképével van dolgunk. A szövegek az élet megélt pillanatait, örömeit, elragadtatásait, szerelmet és magányt, félelmet és vágyat, hősi és kisszerű szerepeit képezik le. Mondhatjuk úgy is: egy mozaikokból kirakott pannó, ami csak messzebbről áll össze egységes képpé.

Torma Mária érdekesen felvállalta, hogy ez a műsor róla szól, de mint azt jeleztük, nem egy az egyben, hanem finom szimbolikába rejtve, áthallásokba, hangulatokba utalva a valóságos, konkrét élményeket, preferenciákat. Ha csak az elhangzó három Weöres verset nézzük, ott is megtaláljuk ez az én vagyok, de nem egészen én vonatkozást: egyike nosztalgikus merengés az elmúlás fölött, másik a macskarajongás ironikus kifejtése, míg a harmadik Weöres-vers, a Valse triste a magány és végletes elidegenedés verse. Vagy ott van az Arany-vers, az ÁJ-VÁJ, kendőzetlen kinevetése öregedő önmagunknak.

Mindezt hallatlan egyszerűséggel előadva, a legtermészetesebb intelligenciával, szinte valamiféle távolságtartással, ettől lehet, hogy az abszurd vagy groteszk anyagok olyan kiválóan működnek, s az előadó korábbi műsoraiban megjelenő drámai erő is inkább rejtve marad, csak felsejlik egy-egy versnél (Kocsi-út az éjszakában, Valse triste, Útravaló). És persze nem baj, hogy valaki birtokolja az előadóművészi szakmát technikai téren is, a zsúfolt, rossz akusztikájú teremben a hátsó sorokban is minden szót kiválóan lehetett érteni. Jól tagolják a mintegy 25 szövegből álló irodalmi anyagot a zenei betétek, amelyeket természetes jelenléttel, kitűnő kedéllyel és muzikalitással Szűcs Miklós prezentál. Szóval érdemes Torma Mária kalauzolásával felkeresni múltunkat, számot vetni jelenünkkel és hagyni hatni magunkra a műsor fontos meggondolásait.

Krónikás ének – a költészet, a zene és a történelem találkozása

A magyar kultúra hetének csütörtöki napján, 2017. január 26-án sokadszor visszatérő kedves vendégként érkezett gimnáziumunkba Torma Mária Radnóti- és Latinovits-díjas előadóművész Szűcs Miklós népzenész-énekes kíséretében, aki viszont most először járt Kárpátalján. Krónikás ének című műsorukkal lélekemelő és maradandó élménnyé tették ezt a napot. A rendezvényt megtisztelte jelenlétével Vári Fábián László költő is.

Már az első pillanatokban különleges, emelkedett hangulatot teremtett a Szent István királyról szóló, XVI. századi egyházi ének, amelyet Szűcs Miklós adott elő, méghozzá kobozmuzsika kíséretében. S folytatódott a varázslat, amikor Torma Mária szívekig ható, zengő hangján egymás után hangzottak el a magyar történelem sorsfordulóit idéző költemények. Csodálatos, drámai erejű, mégis lírai időutazás részesei lehettünk, mert a műsorban elhangzó szövegek megidézték az államalapítást és a török veszedelem elleni küzdelmet, a reformáció korát és a reformkort, a világháborúkat és a közeli múlt évtizedeit. Különleges élmény volt a művésznő mély átéléstől áthatott előadásában hallani az ismert történelmi eseményekről a korabeli magyar nyelven megszólaló műveket, rácsodálkozni, hogy ma is tökéletesen megértjük több száz évvel ezelőtt élt elődeink minden szavát.

Nyolc évszázad magyar lírájának gyöngyszemei ragyogtak fel, hisz egy sor erejéig a Halotti beszéd szavai is felhangzottak, s a XX. század legnagyobbjainak a nemzeti történelmünk ihlette művei zárták a sort. Megdöbbentő volt átérezni, hogy Ady Endre, József Attila, Nagy László, Ratkó József, Bella István, Buda Ferenc, Ferenczes István mellett Zrínyi Miklós, Berzsenyi Dániel vagy Széchenyi István szavai is mennyire időszerű, a mában élőkhöz szóló üzenetet hordoznak. A versek közben többször szólaltak meg a különböző korokat idéző dalok Szűcs Miklós előadásában, saját koboz-, majd hegedűjátéka kíséretében.

Az előadást követő kötetlen beszélgetés során a diákok még többet tudhattak meg az elhangzott művekről és a két előadóművészről. Torma Mária vegyészmérnök-hallgatóként, a Műegyetem Debreczeni Tibor vezette Vári Irodalmi Színpadának tagjaként jegyezte el magát egy életre a költészettel és az előadó-művészettel, s lett a Radnóti- és Latinovits-díj mellett még számos rangos elismerés birtokosa. Szűcs Miklósról megtudtuk, hogy megszerezte a Népművészet Ifjú Mestere címet, hogy alapítója volt a Dalamáris együttesnek, rendszeresen fellép a Szeres és a Jánosi együttessel, valamint hogy hat gyermeke közül mindannyian kötődnek valamilyen módon a népzenéhez. A diákok számára nagyon érdekes volt a kobozt bemutató része is a beszélgetésnek, hisz a legtöbben most láttak először ilyen hangszert.

A Krónikás ének című műsort végighallgatva megerősödött bennünk a tudat, hogy a magyarság minden történelmi megpróbáltatás ellenére olyan történelemmel és kultúrával rendelkezik, amelyre méltán lehetünk büszkék, amelynek gazdag tárházából minden kor erőt meríthet, és amely arra kötelez, hogy méltó tagjai legyünk ennek a nemzetnek.

Köszönjük Torma Máriának és Szűcs Miklósnak az igazán felejthetetlen élményt, és bízunk abban, hogy máskor is ellátogatnak még a gimnáziumba.

Példa és megváltás

Torma Mária Nagy László-műsora Iszkázon, a költő szülőházában, a magyar kultúra napján

Nagy László (1925-1978) minden idők egyik legnagyobb hatású honi költője. Az ő verseiből összeállított műsorát adta elő a magyar kultúra napja alkalmából vasárnap délután a Veszprém megyei Iszkázon - nyíllövésre Vas megye határától - a géniusz-lírikus szülőházában Torma Mária Radnóti-díjas, Latinovits-díjas előadóművész, Versben bujdosó címmel.

Egy-egy versszakot olvastunk föl a Himnuszból. Nemzeti ódánk most elsősorban a borzalmas buszbaleset áldozatainak emlékére szólalt meg. Hiszen mindnyájunk testét, lelkét, szellemét ifjaink pokoli tragédiája járja át. Verona immár nem csupán Rómeó és Júlia sorsát idézi számunkra, hanem fiataljaink végzetéről s az itt maradó gyászolók – nép, nemzet - fölfoghatatlan fájdalmáról is szól.

Torma Mária hiteles Nagy László-tolmácsoló. S úgy emelt ki a poéta életművéből részleteket, hogy sikerült sejtetnie, érzékeltetnie az Egészet. Szűcs Miklós hegedűn, Turi András brácsán erősítette az üzenetet.

Nagy László azt tartotta: „A legnagyobb vers is, ha nincs közönsége, csupán félszárnyú madár, nem teljesítheti küldetését”. Torma Mária rendületlenül járja a vidéket, toboroz újabb és újabb Nagy László híveket, miközben gondolkodásra, önismeretre, valóságfeltárásra is serkent. Mint a legnagyobbak, így Iszkáz szülötte is aktuális minden időkben. 1965-ben ekképpen morfondírozott: „Nevezheti-e bárki polgári moralizálásnak, ha felháborodok közönséges kupecek civilizált megdicsőülésén?”. „Ha hatalmam volna, széttépném a protokoll-listákat, mert ha hatalmam volna, se tudnám széttépni az igazi tekintélyeket. Ha hatalmam volna, a bölcsődéktől az aggok házáig biztosítanám az állampolgárok korszerű esztétikai nevelését.”

Torma Mária életre keltette a Köd-konda támadt című versét is: „Köd-konda támadt / rétemre, /virágaimat megette. / Már csak a betű / virágzik, / eredő könnytől / elázik. / Puszta világra / jön a tél, / árváságomra / nincs födél. ” A Versben bujdosót: „…versben bújdosó haramia vagy, / kesztyűdet: ötújju liliomodat / kidobod a szimatoló ebek elé, / vallatják, szivárog belőle a vér.”

A híres Menyező-t /annak részletét/ elementáris erővel szólaltatta meg, miközben valamennyi szó/fogalom a helyére került a tiszta értelem s érzelem grádicsán. Legutóbb hasonló intenzitással a hetvenes évek derekán hallottam Győrben Berek Katitól (1930 – Radnóti-díjas, kiváló művész, a nemzet színésze), aki Nagy László harcostársaként rendíthetetlenül járta az országot a költővel. Aki történetesen Bartókról így vélekedett: „Nekem példa és megváltás, mint a legfényesebb árvák: Ady és József Attila. Őt látom a magasban, fehéren izzó haját, a sztratoszférát legyőző szemeit. Tenyerében óra: méri és ellenőrzi a Mindenség zenéjét.”

Torma Mária a „József Attila!” című versét is belénk költöztette: „… Segíts, hogy az emberárulók szutykát / erővel győzze a szív /szép szóval a száj!”.

Megrendültünk a kultúra napján s a pokolian szörnyű baleset okozta gyász óráiban, amikor a Ki viszi át a Szerelmet csendült fel: „Létem, ha végleg lemerűlt, / ki rettenti a keselyűt! / S ki viszi át fogában tartva / a Szerelmet a túlsó partra!”.

Nagy László műsor Beregszászon

Újra találkozhattunk Torma Máriával

Néhány nappal a magyar költészet ünnepe után másodszor látogatott el gimnáziumunkba Torma Mária Radnóti- és Latinovits-díjas versmondó, akit kedves ismerősként fogadtak a gimnazisták. Ezúttal az előadó Himnusz minden időben című, Nagy László emlékét idéző pódiumműsorát tekinthették meg az V–VII.-es diákok és tanáraik.

A műsorban elhangzottak Nagy László legismertebb költeményei és Ratkó Józsefnek, Ágh Istvánnak, Szécsi Margitnak a költő alakját idéző versei Torma Mária varázslatos előadásában, néhány Nagy László-művet pedig – hangfelvételről – Sebő Ferenc megzenésítésében hallhatott a közönség. A szó és a zene összhangja, a költő gondolat- és érzésvilágát hihetetlen erővel közvetítő versmondás egészen kivételes légkört teremtett, amelyben egy szűk órányi időre el lehetett, el kellett szakadni a mindennapok világától, meg lehetett tapasztalni a költészet, a művészet igazi varázserejét. S hogy Torma Mária lélekből fakadó és minden hallgatóját hatása alá vonó előadásmódja volt ennek a varázsnak a forrása, ez kiderült az előadást követő kötetlen beszélgetésből, ahol a diákok közül többen is megfogalmazták: bár nem ismerik még eléggé Nagy László költészetét (mivel még csak a hetedikesek tanultak róla részletesebben), az a mély átélés, az az ihletett, mégis fegyelmezett előadásmód, ahogyan a versmondó a költeményeket közvetítette, felejthetetlen élménnyé tette ezt a rendhagyó irodalomórát.

Köszönjük Torma Máriának, hogy a Magyar Kultúra Napja után a Költészet Napját is kivételes élménnyé tette számunkra. Reméljük, sokszor találkozhatunk még vele!

2016. április 21. Beregszászi Bethlen Gábor Magyar Gimnázium

A Magyar Kultúra Napja: Krónikás ének, Torma Mária pódiumműsora

- a 70 éves Ferenczes István írót, költőt köszöntöttük Csíkszeredán

Zsúfolásig telt a Kájoni János Megyei Könyvtár előadóterme, közel kilencvenen gyűltünk össze a Magyar Kultúra Napja alkalmából 2015. január 22-én szervezett ünnepi rendezvényre. Torma Mária budapesti előadóművész Krónikás ének című verses pódiumműsorával mutatkozott be, Szűcs Miklós népzenész közreműködésével. Az est második felében a Székelyföld kulturális folyóirat szerkesztősége köszöntötte a 70. születésnapját ünneplő Ferenczes István írót, költőt, a folyóirat alapító főszerkesztőjét, az erdélyi magyar irodalom és közélet jeles személyiségét. Lövétei Lázár László főszerkesztő bemutatta a folyóirat januári számát, amelyben nagy teret szentelnek az ünnepelt költőt köszöntő írásoknak.

A Hargita Megye Tanácsa és Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa által szervezett Hon a hazában című rendezvénysorozat részeként, a Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi Kulturális Központja, a Székelyföld folyóirat szerkesztősége, a Hargita Kiadóhivatal valamint a Kájoni János Megyei Könyvtár közös szervezésében került sor a rendezvényre.

Az est nyitányaként köszöntőbeszédek hangzottak el, Kopacz Katalin könyvtárigazgató köszöntötte a meghívottakat, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának képviseletében Tóth Bernadett konzul köszöntőbeszéde következett, majd Lakatos Mihály, Magyarország Sepsiszentgyörgyi Kulturális Központjának vezetője vette át a szót, aki a Magyar Kultúra Napjának jelentőségéről szólva, kiemelte, hogy méltó módon ünneplejük ezt a jeles napot a 70. évét betöltő Ferenczes Istvánt köszöntésével.

"Ferenczes István a kortárs magyar irodalom kiemelkedő jelentőségű írója, alkotásai jól ismertek és kedveltek a magyar nyelvterület minden szegletében. Legalább kéttucatnyi kötet (szépirodalmi, riport- és publicisztikai, gyermekirodalmi kötetek) és egy olyan kulturális folyóirat, a Székelyföld, megalapítása fűződik a nevéhez, mely az utóbbi közel két évtizedben határokon innen és túl a megbízható minőség, alaposság és nyitottság etalonjává vált Kárpát-medence szerte. - hangzott el Lakatos Mihály köszöntőjében."

Az ünnepelt költő számos díj és elismerés birtokosa, köztük a Balassi Bálint emlékkardé, a József Attila- és az Arany János-díjé.

Ezt követően Torma Mária (Budapest), Radnóti- és Latinovits-díjas előadóművész Krónikás ének című verses pódiumműsorát hallgathatták meg a jelenlévők, amelyen Szűcs Miklós népzenész (ének, koboz, hegedű) működött közre. A művésznő ihletett előadásban a XVI. század irodalmától kezdve kortárs költészetünkig, a magyarság sorsfordulóiról, romlásunkról, pusztulásunkról, az értékvesztésről és a komor gondolatokon is átsütő hazaszeretetről szóló versek hangzottak el.

Az est második felében a Székelyföld folyóirat szerkesztősége a 70. életévét betöltött Ferenczes István költőt, az alapító főszerkesztőt köszöntötte. Lövétei Lázár László, a Székelyföld főszerkesztője ismertette a folyóirat legfrissebb, januári számát, amelyben nagy teret szentelnek Ferenczes személyének. A szerkesztőség hölgytagjainak adta át a szót, akik felolvasták a Magyar Írószövetség, a Romániai Magyar Írók Szövetségének Marosvásárhelyi Fiókja, a Magyar Művészeti Akadémia vezetői által az alkalomra írt köszöntőket, valamint Pécsi Györgyi irodalomkritikus köszöntőbe burkolt tömör jellemzését.

A rendezvény végén jelenlevő barátai, ismerősei köszöntötték az ünnepelt költőt, aki dedikálta a Székely Könyvtár sorozatban, Lövétei Lázár László válogatásában megjelent verseskötetét.

Seb a cédruson (részlet Laik Eszter írásából)

Ritkán van alkalmunk vastapssal kísért, teltházas irodalmi esten részt venni – az Országos Idegennyelvű Könyvtár Nagy László-emlékműsorának végén a közönség nem akarta a pódiumról elengedni Torma Mária előadóművészt és a Sebő Együttest.

E január végi estén a télbe is ragyogást vittek az előadók. Torma Mária szuggesztív, pózmentesen puritán, ugyanakkor mélyen átélt versmondása elemi erővel szólalt meg a teremben, és tökéletesen működött együtt Sebőék tőlük megszokott, kimagasló színvonalú játékával.

Himnusz minden időben

Nagy László költőre emlékeztek a Himnusz minden időben című előadóesten Torma Mária Radnóti-díjas versmondó és a Sebő-együttes közreműködésével az Országos Idegennyelvű Könyvtár olvasótermében. A 2014. január 20-án tartott előadóestet Halász János kulturális államtitkár nyitotta meg. A rendezvény az MMA támogatásával valósult meg.

Lélekemelő volt, ahogyan Felsőiszkáz aranyemlékű, napfényruhájú, tücsök-hegedűvel érkező, balladákat, regéket magával hurcoló csodafiú-szarvasát megidézték a költészet és a zene mágikus erejével a könyvtár zsúfolásig telt olvasótermében. Nem hiába üzente Nagy László a költőtárs Kormos István kérdésére válaszolva anno, hogy ha lesz emberi arcuk, akkor csókolja mindazokat, akik szemben ülnek majd vele akár száz, vagy ötszáz év múlva. A költészetében rejlő üzenet ma is szép és igaz ehhez azonban az kell, hogy az életműből kiválasztott költemények kiváló művészek hangján és hangszerén szólaljanak meg. Torma Mária versmondó és a Sebő-együttes (Sebő Ferenc, Barvich Iván, Perger László) érdeme, hogy a Nagy László által teremtett csoda megérintette és művelni kezdte a hallgatóság lelkét. (A közönség soraiban helyett foglalt az MMA Irodalmi Tagozatának tagjai közül Ágh István és Tamás Menyhért is.) Jóleső érzés volt újra hallani az Adjon az Isten, a Születésnapra, a Himnusz minden időben, a Versben bujdosó című verseket. Emellett elhangzottak Ágh István (Mégcsonkább családi kör), Szécsi Margit (Tartomány) és Buda Ferenc (Hadak jöttek, Össztánc) ide illő művei.

A zenés irodalmi est méltó volt Nagy László emlékéhez és ahhoz a küldetéshez, amelyet Mender Tiborné főigazgató és munkatársai felvállaltak, amikor úgy döntöttek, hogy rendszeresen ingyenes kulturális programokat kínálnak a közönségnek. Tavaly 119 rendezvényt közel 5000 néző tekintett meg, s remélhetőleg ez idén is így történik, ahogyan arra Halász János az Emberi Erőforrások Minisztériumának parlamenti államtitkára utalt megnyitó beszédében. Örömtelinek találta, hogy a magyar kultúra napjához közeledvén a házigazdák emlékesttel tisztelegtek Nagy László előtt, akinek „sűrű szövésű, értéktudatos, képekben gazdag költészete egyedülálló módon teremtette meg az erkölcs és az esztétikum egységét". Akiről Csoóri Sándor találóan mondta: „A szavakat, szemeket, csigolyákat meglágyító világban a te nyakasságod természeti tünemény volt. Pontosabban: a mi elfojtott természetünk."

Torma Mária vállalása

Évtizedek alatt épült föl bennem a Versmondó eszményi képe. Szinte már allegorikus alak, akinek külseje, hangja, mozgása, szellemi adottsága a maga teljességében közvetíti a művet. Kisiskolás koromtól gyakran állítottak közönség elé, s átélhettem milyen magaszatos szférába emel a pillanatnyi kiváltság, s miként fogadnak, akikhez szólok. A legcsodálatosabb költői szó sem elég, ha a szavaló képtelen azonosulni közönségével, ám még a rossz vers, a gyenge előadó is megdicsőülhet, ha a publikum a saját igazságának visszhangját érzi meg benne. Voltam elégszer szavaló diák, verseit mondó költő, néha szavalóverseny zsűrijének tagja is, s legtöbbször egy valaki a közönségből. Ráadásul a költők szellemi, baráti, vérszerinti hozzátartozója, nagy eladóművészek tanúja, s kiváló rendezők ismerője. De sose fogalmaztam írásba azt, melyre most Torma Mária Ady és Nagy László estjének hatása késztet.

Tízévesen Adyt,  A Tűz márciusát szavaltam falum 48-as centenáriumi ünnepségén. Olyan nyilvánvaló volt a hétköznapoktól messze hangzó költemény ünnepi lényege, mintha az előbbi szertartás folytatódna a templom és az iskola közti téren. Nem illettem a vershez, de a szívemben valamely rész mégis fölfogta, s már csak az volt a kérdés, hogy a jelenlevők is érzékelik-e a művészet titokzatos érintését, megrázó villamosságát. Azt a jóra, rosszra gerjesztő varázslatot, melynek az emberi hang a hordozója, akkor még az én gyermek-torkom fejezte ki egy kis világnak. S Nagy László, édes bátyám, tanított az érthető kiejtésre, a szavakban lakozó érzelmek és indulatok egységének fontosságára. Eltelt legalább huszonöt év, amikor Latinovits Zoltán előadásban vehettem tudomásul e vers valóságának teljességét. Máskor Berek Kati versmondása Nagy László Menyegzőjének tengeri látomásával állított szembe. S most megilletődve ismerem föl azt az asszonyt, ki által az én egymásba kapcsolódó emlékeim megelevenednek, s már az sem lep meg, hogy Debreczeni Tibor, az a kiváló versrendező volt a mestere, akivel a Népművelési Intézet szellemi műhelyében dolgoztam valaha, a magyar líra kivételes népszerűsége idején.

Úgy érzem, mintha az akkori energia hatna ma is azokra, akiknek a költészet közösségi gond, s a szavalás nem csupán önkifejezés, lehetséges siker. Bár tudom, a magyar líra ama ifjú szívekben él, szeretném, ha cselekvő életre váltanák túl a szavalóversenyeken, versműsorokon. Hogy a maguk igazságára döbbenjenek az emberek, s várják, mint egykor a szó vigaszát. Több száz irodalmi színpad, diákok, falusi, városi fiatalok voltak cselekvő részesei ennek a küldetésnek. Tanárok, könyvtárosok hittek fontosságában, s az írók szolgálták lelkesen. Torma Mária is akkor választotta hivatásnak a versmondást, hivatásos státuszra sosem törekedve, mikor egyetemistaként tagja lett a műszaki egyetem Debreczeni Tibor vezette Vári Irodalmi Színpadának.  S ma olyan egyedül látom a pódiumon, akár egyetlen fát a pusztán. Elemi erők keresztezési pontján áll, nagy hiányok s nagy jelenlétek között, elemi vonzások s taszítások egyensúlyában. Mert az ő magánya nemcsak fizikai egyedüllét, hanem egyszemélyes felelősség a megidézett költők iránt a közönség előtt, a közönség iránt a költők szavával. Kiválni Ady izgatottan esendő hetykeségéből, Nagy László éles ráolvasásából, s az Adyt interpretáló Latinovits mágiájának háttal, a Nagy Lászlót idéző Berek Kati szélfúvásával szemben, s mégis azonosulva valahány nagy előddel. Egyenes tartással, biztos hanggal, átlényegülve, hűnek maradva önmagához.

Nagy László írta: „Nekem Ady Endre ostora tetszik.” S mi tetszik Torma Máriának Adyban, Nagy Lászlóban? Az ostor is, mellyel nemcsak odacsap, hanem odaterel a magyarság gondjai közepébe. Sors és létverseket mond, ahogy Ady Endre hatalmas művéből a jelenre vonatkoztatható. Lehetetlen a költői teljességet, vagy annak kicsinyített mását egyszerre fölmutatni, de egyetlen indulati szólamra sem szűkíti le azt, hanem az esendőtől a vakmerő harcosig, a nemzetsiratótól a dacos reménykedőig ható bonyolult érzelmekkel árnyalja előadását. Mikor a közönség előtt életre kelti, amit műsora fölépítése közben átél, s megvalósítja személyisége által. Nagy László poézisében látja a megtartott örökséget,  kortársaiban pedig annak hűséges folytatását. Így ez a másik est már nem csupán tisztelgés Nagy László előtt, hanem a jelenkori magyar sorsköltészet fölmutatása. Kortársi hangok kórusa szólal meg Torma Mária rendületlen hitében.

Ady-nap Zilahon

(részlet Kerekes Gyula írásából)

“Zilah fölött felhőzik most

Ifjuságom kicsalt vére,

Vörös-fényes a Diák-domb,

Vér hullott a Terbetére,

Régi ember régi vére.” – emlékezik Ady Endre a Zilahi ember nótája című költeményében városunkra és az itt eltöltött diákéveire. Itthon vagyok című publicisztikai írásában vallja, hogy “Aki vagyok, az négy zilahi esztendő által vagyok. És más nem lehetek. E négy esztendőnek minden perce determináló perc volt. Minden perce végzetesen szabogatta ki utamat. Itthon vagyok... Sehol másutt, csak itt.”

Torma Mária budapesti előadóművésszel a szilágysomlyói előadásra tartva rövid megállót tartottunk Lompérton, Ady Lőrinc, az apa szülőfalujában. Szőnyi Levente tiszteletes úrnak köszönhetően láthattuk a gyönyörű egyedi, festett fakazettás mennyezetű templomot és mesélt az Ady családról és a költőről. Elmondása szerint, Ady élete folyamán többször látogatott Lompértra, ahol a nagynénjénél, a Séra kúriában szállt meg. A tiszteletes úr többek között elmondta, hogyha netalán Ady Lőrinc nem látogat el Érmindszentre, ahol megismerte Pásztor Máriát, talán az utókor Lompértot nevezte volna Adyfalvának.

November 26-án, hétfőn emlékeztünk Zilahon Ady Endre születésének 135. évfordulójára.

Elsőként a nagyváradi Ady Endre Múzeum igazgatója, Tóth János tartott előadást „Zilah és Nagyvárad - Ady szellemisége” címszó alatt.

Rövid szünet után következett Torma Mária Radnóti-díjas előadóművész pódium műsora „Életet és hitet üzen egy halott” címmel.

Az előadást megelőző délelőttön a művésznő megtekintette azt a házat, ahol a költő diákéveiben lakott Zilahon, a volt Wesselényi Kollégiumot Faluvégi Ervin aligazgatónak köszönhetően és László László tanár úr kalauzolásával. Ezen kívül megnézte a Wesselényi szobrot, az angyalkás kutat, valamint a római katolikus és református templomokat. A polgármesteri hivatal tükörtermét is láthatta Fazakas Miklós alpolgármesterünk jóvoltából.

Az Ady költeményekből és prózákból összeállított, zenei betétekkel színesített pódiumműsor keretén belül a közönség megismerhette Torma Mária magasfokú, szenvedélyes előadói tehetségét. A műsorban elsősorban a hazában, népben és nemzetben gondolkodó Ady Endrével találkozhattunk, de nem hiányzott a modern világra jellemző értékvesztéssel szembenéző költő sem. A művésznő drámaian, mély megjelenítő erővel tolmácsolta nemcsak a „nekünk Mohács kell”, hanem a „ minden egész eltörött” szívszorító tapasztalatát is.

Végezetül ráadásként elmondta Léda levelét Ady Endréhez, majd Ady Endre költeménybe írt válaszát, az „Áldásadás a vonaton” című verset.

A hálás közönség felállva, vastapssal fejezte ki köszönetét a művésznőnek.

Hatni a szó erejével

Torma Mária Budapesten élő előadóművész szinte „hazajár" Balassagyarmatra. A Madách Imre Irodalmi és Színjátszó napokon mind a négy önálló estjét bemutatta már. 1998-ban Krónikás ének című verses pódiumműsorával a zsűri különdíját is elnyerte. Idén, a 33. fesztiválon a „Szerelem, szerelem, átkozott gyötrelem" című műsorával állt a közönség elé, melyet népgyűjtésekből, a magyar és a világirodalom klasszikusaiból szerkesztett.  A Radnóti- és Latinovits-díjas előadóművészt pályafutásától kérdeztük.

HMH: Hogyan  lesz versmondó egy vegyészmérnökből? Miként kapta az indíttatást?

TM: A versek, a versmondás szeretete már általános iskolában kezdődött. A szüleim a  debreceni vegyipari technikumba írattak 14 évesen. Akkoriban ez nagyon divatos iskolatípus volt, mely szakmát és érettségit adott egyszerre. Bár vonzódtam a humán tárgyakhoz, nem volt bátorságom a bölcsészkarra felvételizni. A Budapesti Műszaki Egyetem vegyészmérnöki karára jelentkeztem, ott végeztem. De a versmondást nem hagytam abba. Egyetemistaként a BME Vári Irodalmi Színpadának lettem tagja, ahol Debreczeni Tibor volt a rendező és műsoraink szerkesztője.

Akkoriban  rengeteg előadóestre jártam. 1966-ban mutatta be Mensáros László  „A XX. század " című műsorát, ami új korszakot nyitott. Hatására jobbnál jobb előadóestek születtek. Szigorúan megszerkesztett és felépített műsorok voltak ezek.  Mensárosé például egy három felvonásos színdarabnak felelt meg, s lenyűgözve néztük végig, senki nem ment el a két szünetben. Hallhattam Latinovits, Berek Kati József Attila-estjeit, Jancsó Adrienne, Bálint András, Bánffy György műsorait, s engem elkápráztatott az, hogy egy szál ember kiáll és a szó erejével hatni tud százakra. Katartikus élményeket éltünk meg.

HMH: Úgy tudom, Latinovits Zoltánnal is összehozta az élet...

TM: 1974-ben a Surányi Ibolya vezette Balassi Bálint Szavalókörben Latinovits rendezte Balassi műsorunkat, melyben ő is fellépett. Halála után került a kezembe egy interjúja. Így nyilatkozott az egyik újságnak, amikor arról kérdezték, hogyan lehet az, hogy amatőrökkel lép fel: „A Balassi Bálint Szavalókör nívója jóval meghaladja a magyar átlagszínészek versmondási szintjét, nagy öröm velük dolgozni.(…) Mint rendező, nem szólok bele, ki hogyan értelmezi a verset, amit mond. Minden egyéniség szűrőközegén másképp szólal meg a mű, ez adja meg sokszínűségét, gazdagságát. (…) Szubjektív, de megszenvedett véleményem, hogy a színházi élet megújításában nagy szerep vár az amatőr mozgalomra.". Ő nem akart bennünket átformálni, mindenkinek megadta a saját egyéniségéből adódó szabadságot. A jelenléte rendkívül inspiráló volt.

HMH: Mikor kezdett önálló pódiumműsorokat készíteni?

TM: Tizenöt éve. Előtte igyekeztem bővíteni a repertoáromat, fejleszteni a versmondásomat. Az első pódiumműsorom egy Ady-műsor volt, utána a „Krónikás ének" című előadóest következett. Ez a 16. század költészetétől indul és napjainkig ível. Mindkét műsor fundamentumát Debreczeni Tibortól kaptam egyetemista koromban, aki többek között két Ady-műsort és egy XVI. századi műsort is készített velünk. Az ő stúdiumai sokat segítettek abban, hogy kitáguljanak az ismereteim. A harmadik műsorom úgy született, hogy közeledett a hatvanadik születésnapom, s azt láttam, hogy a korombeli nagy művészek: Markó Iván, Sebő Ferenc munkával, fellépéssel ünneplik a 60. születésnapjukat. Úgy gondoltam, össze kellene állítanom egy új műsort és ezzel megajándékozni a barátaimat. Így született meg születésnapomra a Nagy Lászlót megidéző „Arccal a tengernek" című pódiumműsorom. Ebben nem csak Nagy László verseit mondom, hanem az ő szellemiségét sugárzó kortárs költőkét is, mint pédául Buda Ferenc, Ferenczes István, Ratkó József, Szécsi Margit műveit. Az első három műsorom drámai hangvételű volt, az alkatomhoz ez mindig is közel állt. De egy idő után úgy éreztem, nem jó az, ha az emberre ráfagy a drámaiság. A „Szerelem, szerelem átkozott gyötrelem"-ben megpróbáltam megmutatni a humoromat, és eljutottam arra a szintre, hogy mosolyogni is tudok a színpadon. Alapvetően szemérmes vagyok, ez a műsor pedig elég nagy kitárulkozást jelent.

HMH: Hogyan születik meg egy műsor, hogyan zajlik a szerkesztés?

TM: Ügyelek a műsor szerkezetére, hogy egymásba kapcsolódjanak, egymást építsék a művek.  A szerelmes műsorom Ádámtól és Évától kezdődik. Ez a népgyűjtés a párkapcsolat humorát mutatja be: se vele nem jó, se nélküle. Utána a fiatal lány szerelmétől a házasságig jutunk el,  majd humoros történetek következnek népgyűjtésekből. Ezután következik a drámai fordulat: a hűtlenség problematikája, az elválás fájdalma, a magány gyötrelme és az újrakezdés, az időskori szerelem. Megpróbáltam úgy összeállítani az estet, hogy legyen  benne   kevéssé ismert szöveg is. Ilyen Ady tömör, balladaszerű rövid prózája, a „Sára és a korbács", amire véletlenül találtam rá. Léda is érdekelt: hogyan élte meg ez a büszke nő - aki oly sokat tett Ady zseniéjért - a kapcsolatukat. Három Léda-levélből állítottam össze a műsorban szereplő levelet, mert mindegyikben volt fontos mozzanat. Ferenczes István csíkszeredai költőt is kevéssé ismerik, egy Hitelben olvasott rendkívül izgalmas interjú kapcsán jutottam el költészetéhez 2005-ben. Három nagy versének részletét három műsoromba építettem be. Szerelmes műsoromba „A boszorkány eljövetele"címűt, mely egy izgalmas, drámai gyónás. A népzenét és a népdalokat nagyon szeretem. Műsoromhoz népdalénekest kerestem. Rátaláltam a fóti népművészeti szakiskolában néptánc szakra járó Zsolczer Csillára, aki Budai Ilonától tanult népdaléneklést: Az ő éneke egészíti ki a verseket, prózákat.

Ez a műsorom végül is egy élet tapasztalatait sűríti egybe. Hatvan év alatt már minden stációt megél az ember. Korábban nem is tudtam volna  így megszerkeszteni és előadni a műsort. Közel egy év alatt érlelődik meg egy műsor, addig tart, amíg vérévé válik a mű az előadónak. Ahhoz, hogy negyven percet folyamatosan végig beszéljen az ember, állandó tréningre van szükség. Komoly versmondói rutint kellett szereznem, mielőtt ilyen feladatra vállalkoztam. Ha műsort szerkesztek, egy kicsit véleményt mondok a világról. Azt gondolom, az a jó műsor, amelyből megtudok valamit az előadó egyéniségéről.

HMH: Ön nem csak előad, de más előadóművészek műsorait is egybegyűjtötte...

TM: Olvastam Jancsó Adrienne önéletrajzi kötetét, ebben egyik riporter megkérdezte tőle, nem tartaná-e szükségesnek a műsorait megjelentetni. Innen jött az ötlet. Gondoltam, amíg élnek a nagy előadóművészek, meg kellene örökíteni a műsoraikat, hiszen ezek külön alkotások, valóságos kincsek. Felkerestem Jancsó Adrienne-t és a többi nagy előadóművészeinket ezzel az ötlettel. Így született meg 2001-ben és 2004-ben Jancsó Adrienne, Bánffy György, Galán Géza, Csernus Mariann, Illyés Kinga, Pálfy Margit, Sellei Zoltán előadóestjeit és műhely-vallomásait tartalmazó két kötet korabeli kritikákkal, rövid életrajzokkal, fotókkal kiegészítve. 

HMH: Vannak-e különösen kedves költői?

TM: József Attila igézetében éltem középiskolás koromban, később legerőteljesebb hatással Ady volt rám.  Aztán jött Nagy László, a Hetek költészete - közülük is elsősorban Buda Ferenc és Ratkó József verseit szeretem mondani. A határon túli költők közül Ferenczes István költészete áll hozzám közel.

HMH: Van-e még közönsége a versnek?

TM: Nehéz megtalálni azokat a közösségeket, ahol fogadó- és szervezőkészség mutatkozik.  Próbálkozom diákokhoz is elmenni Ady műsorommal. Az a tapasztalatom, hogy az idősebb generáció nagyon jól fogadja ezeket a műsorokat, a fiatalokat már nehezebb bevonzani. Minél kisebb egy település, annál hálásabbak az emberek a helybe hozott irodalomért.  Hiszek a magyar nyelv által közvetített értékekben. Feladatomnak tekintem a gazdag magyar költészet népszerűsítését. Amíg tudom, a költészetet szolgálom a pódiumon. 

Torma Mária a szerelemről - Magad virág vagy és örökké süt reád a nap

A Budai Klub Galéria irodalmi esttel köszöntötte a nyarat, „Szerelem, szerelem, átkozott gyötrelem" címmel, melyen Torma Mária Radnóti-díjas előadóművész a magyar és a világirodalom klasszikusaiból válogatott műveket adott elő. Az esten Kocsis Mónika népdalénekes is közreműködött.

Torma Mária korábban drámai hangvételű előadóesteken lépett fel. Ezeken az előadásokon sok egyéb vers és prózai mű mellett Ady és Nagy László költészetét is megidézte - melyek nagyon közel állnak a szívéhez. Ez alkalommal egy új, kicsit más arcát mutatta meg a közönségnek ezzel a vidámabb hangvételű, szerelmi lírát és humoros népgyűjtéseket is tartalmazó műsorral.

Arra a kérdésre, valójában mi is a szerelem, a Radnóti-díjas művész egy népgyűjtés részletéből idézett: „A világon a legnagyobb dolog a szerelem. Ha nincsen társad vagy szeretetlen társsal kell élj, olyan mintha homályban volnál. Ha van kit szeress, s tégedet is szeretnek, magad virág vagy és örökké süt reád a nap."

Torma Mária szerint csak az tud hitelesen mesélni-szavalni a szerelemről, aki már egy élet tapasztalatát maga mögött tudhatja, az ő szavaival élve „Aki már megízlelte a szerelem édes és keserű ízét is.”

A műsor a szerelem minden árnyalatát is igyekszik bemutatni - egészen a fiatal kori bimbózó lángolástól kezdve az időskori mély érzelmekig. A művek kiválasztása és sorrendje nagyon is tudatos döntés eredménye, egymásra épülnek a gondolatok - találunk benne humort, örömöt, fájdalmat és melankóliát egyaránt.

Az előadóművész úgy véli, a szerelem életerőt, energiát és vitalitást ad, ugyanakkor ha fájdalmas a csalódás, megbetegítheti az embert.

Kocsis Mónika népdalénekes a Pázmány Péter Katolikus Egyetem történelem és hittan szakán végez, és az Óbudai Népzenei Iskola növendéke. Számára a szerelem bizalmat, önátadást és végtelenséget jelent. A népdalénekes szereti a modern zenét is, mégis úgy véli a népdal képes a leghitelesebben közvetíteni az érzelmeket - szerinte a népdal mindenkié.

Kiss László ajánló sorai

Torma Mária Radnóti- és Latinovits-díjas versmondó, több évtizede a hazai pódiumművészet igen eredményes szereplője, a különböző vers- és prózamondó versenyek meghatározó egyénisége. Előadói stílusát a fűtött érzelem jellemzi, amelynek az a célja, hogy a gondolatok pontos értelmezése mellett érzelmekben is azonosulást váltson ki hallgatóiban.

Előadói palettája igen széles, szívesen szólaltatja meg a magyar irodalom legrégibb értékeit, de könnyen azonosul a mai irodalom reprezentánsaival is. Különös érzékenységgel és sajátos, igen meggyőző előadói modorban interpretállja Ady Endre költészetét.

Igen jelentős szakmai múltja és kiváló előadó készsége révén eredményesen tudja megvalósítani kitűzött előadói céljait, mert igényesen válogat és hitelesen tolmácsolja a költői gondolatokat.

Torma Mária előadóestje

Bajzik Gyuriék szalonjában tartotta meg a művész Nagy László emlékének szentelt pódiumműsorát. Arccal a tengernek címmel, Balázs Norbertnak, a fiatal zongoristának a közreműködésével. Magam annak idején meglehetősen kedvetlen mondatokat írtam a Dété naplójába a szoba-előadásról, bár akkor is elismertem, hogy nagy ívű a válogatás, mához szóló, de ehhez most hozzá tenném, hogy a „látomásos lírának”, a közösségi költészetnek nincs nálánál avatottabb és elkötelezettebb tolmácsolója. Hangja, szenvedélye, felkészültsége, mondhatnánk, predesztinálja is erre. A posztmodern irodalmi világban jó tudni, hogy van valaki, aki ezt a hagyományt napjainkban felvállalja, és magas szinten továbbítja.

Kaleidoszkóp Versfesztivál 2008

Torma Mária Arccal a tengernek elnevezésű pódiumműsora hatalmas sikert aratott: belépett, szavalt és győzött: transzban tartotta a közönséget. Lábak önkéntelen dobogása hallatszott, ahogy a fény ördögi árnyakat vetett a falra. A színészre maga Nagy László is büszke lenne, keveseknek állítanak ilyen méltó emléket. Torma Mária beleérző, komoly és magabiztos, ha kell, katonás, míg a hangjából keserűség és igazság árad. Az ő arcán, de még a nézőseregén is könnyek jelentek meg, ahogy meg-megremegtünk hipnotikus erejű szavaitól. Nagy László Versben bujdosó, A föltámadás szomorúsága, Bartók és a ragadozók, Menyegző és még számos verse elhangzott, ezt Buda Ferenc, Szécsi Margit, Ratkó József és Ady Endre költeményei, Bartók Béla és Liszt Ferenc művei keretezték. A záróakkord a költő Ki viszi át a szerelmet verse lett.

Arccal a tengernek

Születésnapi beszélgetés Torma Máriával

2007. november 10-én a Bajzik-Mallász házaspár lakásán gyülekezünk. Torma Máriát ünnepeljük 60. születésnapján, aki ebből az alkalomból új pódiumműsort mutat be. Jönnek az ismerősök, barátok, érdeklődők. Sok évvel ezelőtt láttam korábbi két előadóestjét. A Krónikás ének kemény, veretes hangvételű, kitűnően szerkesztett műsor. Emlékszem, az előadó átszellemülten, de halálos komolysággal mondta a nehezebbnél nehezebb verseket, prózákat. Tisztelet érte, de sehol egy mosoly. Azt nagyon hiányoltam.

Ady emlékműsorában már olyan mozzanatokat láttam, amelynek kifejezetten örültem. Láttam az előadó másik arcát is. A jól megszerkesztett műsor hangulata a hallgatóságot is egy magasabb érzelmi fokra emelte.

S most itt a harmadik Arccal a tengernek címmel. A születésnapját ünneplő előadó a harminc éve halott költőóriás, Nagy László emléke előtt tiszteleg. Lassan megtelik az „előadóterem”, s csak hallgatom, hallgatom annak a víznek a csobogását,mely hatalmas folyammá erősödik. Torma Mária előadóművész a szó legnemesebb értelmében. A szerkesztés, a zenei betétek Balázs Norbert zongoraművész előadásában és a versek egymásutánja, egymásra épülése profi munkára, igazi művészi teljesítményre vall. S maga az előadó!   Nehéz megfogalmazni azt a kohéziót, ami jellemezte. Percekig ültem csendben, a hatása alatt voltam. Bevallom, jól éreztem magam e hatásban, s csak a szűnni nem akaró vastaps riasztott fel. Vége. Már vége? De kár. Hallgatom a gratulációkat, én is beállok a sorba, elmondom azt, ami ilyenkor szokás, meg amit érzek.

Egy hosszú pálya csúcsára jutni, tele küzdéssel, akarással – de emberi! Az elmúlt 15 évet jól ismerem, hiszen „pályatársként” láthattam, láthatom Torma Mária előadóművésszé válását. Megérdemli, megérdemeljük, hogy többet is megtudjunk e gazdag életútról. Egy ilyen kerek születésnap számvetés, visszatekintés, összegzés is. Megragadtam az alkalmat és elbeszélgettem vele a mögöttünk hagyott évekről.

WL: Hogyan lettél versmondóból előadóművész?

TM: Hivatalosan nem vagyok előadóművész, nincs erről pecsétes iratom. Amatőr előadóművésznek tartom magam. Ma lehetőség van arra, hogy egy tanfolyamra beiratkozz, ahol előadóművészeket képeznek. Régen nem volt ilyen lehetőség. Én más utat jártam. Ahogy létezik amatőr színész, amatőr versmondó, létezik amatőr előadóművész is. Fiatalabb éveimben jól jött volna egy ilyen tanfolyam – kérdés persze, hogy ki tudtam volna-e fizetni – most már nem érzem szükségét. Talán azért is, mert a versmondást nem pénzkeresési lehetőségnek, inkább szolgálatnak tekintem. Egy tanfolyam elvégzése egyébként véleményem szerint csak az első lépcsők egyike egy nagyon nehéz úton. Mint minden területen, itt is csak komoly, kitartó munkával lehet eredményt elérni. Szükséges kellő versmondói tapasztalat, megfelelő repertoár, bátorság, műsorszerkesztési képesség és mondanivaló. Amikor az ember műsort szerkeszt, véleményt mond a világról. Fontos, hogy ismerjük önmagunkat, jellemünket, képességeinket és korlátainkat. És ha mindez megvan, önmagadat kell menedzselned, hogy valahol be is tudd mutatni a műsort.  El kell tudni viselni az esetleges kudarcokat, ki kell lábalni a hullámvölgyekből. 1997-ben, éppen 10 éve léptem fel először egyedül 45 perces Ady műsorommal, ami az idők során többször átalakult, bővült. 1998-ban jelentkeztem a Krónikás ének című előadóesttel, ami a Balassagyarmati fesztiválon díjat kapott. Ez nagy önbizalmat adott.

WL: Kik voltak a mestereid, felkészítőid?

TM: Sajnos általános és középiskolás éveimben nem volt pedagógus, aki foglalkozott volna velem. Ráadásul technikumba jártam, ahol főleg a szakmai tárgyakon volt a hangsúly. Azóta is állandóan próbálom a hiányosságaimat pótolni. Akkoriban a tankönyvek sem a legjobbak voltak, a határon túli magyar irodalomról pl. semmit nem tudtunk. De még a klasszikusokat sem úgy tanították, ahogyan kellett volna. Egyetemistaként a BME Vári Irodalmi Színpadának lettem tagja, ahol Debreczeni Tibor volt a rendező. Versműsorainkat is ő szerkesztette. Csoportunk országos sikereket ért el, az ország kilenc kiemelt együttese között voltunk. Versmondói ismereteim, pályafutásom alapjait ott kaptam. Erre lehetett később építkezni. Ezen kívül rengeteg színvonalas önálló estet láttam. Pl. 1966-ban Mensáros László A XX. század című műsorát, amely akkor iskolát teremtett. A másik kiemelkedő emlékem 1969-ben Az izgága Jézusok volt, Latinovits Zoltán, Mezei Mária, Cserhalmi Anna előadásában. Mindkét műsor 3 órás volt, két szünettel. Mensáros az értelemre hatott és irónia jellemezte, Latinovitsot a szenvedély. De említhetném Berek Kati, Latinovits felejthetetlen József Attila műsorait, Tompa László, Bálint András, Illyés Kinga, Pálfy Margit, Jancsó Adrienne előadóestjeit is. Ezekből rengeteget lehetett tanulni.

WL: Legnagyobb előadóművészeink műsorait könyv alakban meg is örökítetted.

TM: Az akkori technika nem volt még olyan fejlett, mint most. Ezekről a műsorokról nem készült filmfelvétel. Fontosnak tartottam annak a korszaknak a megörökítését. Két kötetben jelentettem meg Jancsó Adrienne, Bánffy György, Galán Géza, Csernus Mariann, Illyés Kinga, Pálfy Margit, Sellei Zoltán előadóestjeit és műhelyvallomásait, korabeli kritikákkal kiegészítve 2001-ben és 2004-ben. Nyáron kaptam egy levelet Marosvásárhelyről, a Színművészeti Egyetem dékánjától, hogy egy ottani színész doktorandusz hallgató a pódiumműsorok történetét választotta témául és a könyveimet a tárgykörben igen jelentősnek tartják és forrásanyagként fogják felhasználni.

WL: Mesterednek Debreczeni Tibort tartod. Mit lehetett tőle tanulni?

TM: Igényességet, fegyelmet, alázatot. Az általa szerkesztett műsorokból ismertem meg igazán Adyt, Petőfit, Weöres Sándor költészetét, a XVI. századi irodalmat. Sütő András könyvéből 1974-ben szerkesztett műsort, amikor még a szerzőt nem is igazán ismerték. Ott, a Vári Irodalmi Színpadban tanultam meg közösségben gondolkozni. Akkoriban a 60-as, 70-es években több száz irodalmi színpad működött az országban. Ezek a csoportok keresték a pódiumi színjáték eszközeit, kifejezési formáit. Rendezőnk munkáját pantomimes, néptáncos és zenei szakemberek segítették. Ezek a kísérletezések megújító hatással voltak az akkori hivatásos színházra. A mi előadásainkat is látogatták költők, irodalmárok és akkori színházi rendezők. Szerencsés vagyok, mert az amatőr mozgalom fénykorában részese lehettem ennek a munkának.

WL: 1975-76-ban a Balassi Bálint Szavalókörben a Latinovits Zoltán rendezte Balassi műsorban is szerepeltél. Milyen volt egy ilyen nagy művésszel együtt dolgozni?

TM: A szavalókört Surányi Ibolya működtette, ő hívta előadónak is, rendezőnek is Latinovitsot, aki akkor már élő legenda volt. A próbákon mindenkit figyelmesen meghallgatott, de nem adott instrukciókat. Nem akart „kis Latinovitsokat” nevelni. Ő a jelenlétével hatott. Halála után Surányi Ibolya megjelentetett egy kötetet Latinovitsról, amely műsorvázlatokat, dokumentumokat, újságcikkeket tartalmazott. Ebből tudtam meg, hogy milyen jó véleménnyel volt rólunk. Így nyilatkozott az egyik újságnak, amikor arról kérdezték, hogy lehet, hogy amatőrökkel lép fel: „A Balassi Bálint Szavalókör nívója jóval meghaladja a magyar átlagszínészek versmondási szintjét, nagy öröm velük dolgozni.(…) Mint rendező, nem szólok bele, ki hogyan értelmezi a verset, amit mond. Minden egyéniség szűrőközegén másképp szólal meg a mű, ez adja meg sokszínűségét, gazdagságát. (…) Szubjektív, de megszenvedett véleményem, hogy a színházi élet megújításában nagy szerep vár az amatőrmozgalomra.”. Latinovits versmondása az a mérce, amit soha nem téveszthetek szem elől. Ezért is volt számomra megrendítő és felemelő, amikor 2005-ben Latinovits-díjat kaptam.

WL: A Radnóti-díjért viszont igencsak meg kellett küzdened.

TM: Valóban, többször is neki kellett futni. A kudarcok után erőt kellett gyűjteni és talpra kellett állni. Kitartónak kellett lenni, erős akaratra, lelkierőre volt szükség. Azt gondolom, az ilyen küzdelem nemesít. Senki sem mondhatja, hogy nem dolgoztam meg ezért a díjért. Örülök annak is, hogy két versmondót is sikerült rábeszélnem, hogy induljon a Radnóti szavalóversenyen, mert tudtam, esélyes mindkettő. Ma már mindketten Radnóti-díjasok.

WL: Továbbra is jársz szavalóversenyekre, holott előadóestjeid vannak. Miért van szükséged a szavalóversenyekre?

TM: A szavalóversenyek fontosak, a szakmai kihívás mindenkire jótékonyan hat. Attól, hogy az ember pódiumműsorokat szerkeszt, nem biztos, hogy lehetősége adódik ezeket előadni, eljuttatni a közönséghez. Ma ez egyre nehezebb. A szavalóversenyek komoly tréningek számomra. Nem annyira a zsűri, inkább a közönséggel való találkozás a fontos. Számomra eljött az idő, amikor nem a külső, hanem a belső kihívásoknak akarok megfelelni. Hiszen az emberben egy idő után kialakul valamiféle értékrend. Egyébként egy verssel sokkal nehezebb megmutatni, mit tudsz, mint egy 45 perces pódiumműsorral. A szavalóversenyekre mindig jó menni, érdekelnek a fiatalok, a mozgalom állapota, érdekelnek azok a versmondók, akikkel jó barátokként figyeljük egymás versmondását. Meggyőződésem, hogy sokat tudunk egymástól tanulni.

WL: Műsoraidhoz mindig igényes szórólapokat készítesz, melyen a műsorral, előadóval kapcsolatos információkat tünteted fel.  Segít-e valaki a műsorok szerkesztésében?

TM: Egyedül szerkesztem a műsoraimat. A zenei részletek kiválasztásához szoktam segítséget kérni. Vannak, akiket rendezők, irodalmárok segítenek, én ilyen segítséget nem veszek igénybe. Ha más valaki szerkesztené a műsort, az már nem az én műsorom lenne.

Budapest, 2007. november

Értékmentés a „kisebbségi sorsból”

Beszélgetés Torma Máriával az értékmegőrző feladatokról

KL: Abbéli elhivatottságodat, hogy a meglévő vagy éppen szunnyadó értékeket meg kell menteni, régóta ismerem – ha jól meggondolom, versmondói pályád is ezt igazolja – hiszen néhány évvel ezelőtt Debreczeni Tibor szerkesztett műsorait, a Perlő éneket is te segítetted világra jönni. Az idei könyvhéten két könyvben is találkozhattunk a neveddel. A Más ég, más föld című versantológiában ez olvasható: a technikai szerkesztésben közreműködött: Torma Mária. Elmondanád, mit takar ez a megfogalmazás?

TM: Akkor tudtam meg, hogy ez a mondat belekerült a könyvbe, amikor már kijött a nyomdából. Én nem kértem, hogy a nevem belekerüljön. Ezzel az antológiával régi vágyam valósult meg. Az ötlet, az igény 3-4 éve született meg bennem. A Hetek költészete nagy hatással volt rám. Nemcsak verseiket, prózai írásaikat is nyomon követtem. Emlékszem, amikor Ratkó József első kötetét 1966-ban megvettem, milyen megrendítő élményt adott.

A Heteket közös élményviláguk, hasonló életsorsuk, valóságszemléletük hozta össze. Lélekben akkor is összetartoznának, egymást erősítenék, ha nem hozták volna őket össze a szervezők, és nem kapták volna a Hetek elnevezést.

KL: Ismeretes, hogy az első közös találkozásukat is külső szándék szervezte meg 1967-ben. Nem csupán „technikai szerkesztésben közreműködőként” végezted a munkát. Ilyen külső szándék valósult meg a kötet létrejöttében is!

TM: Igen. Két éve meghívtak Nagykállóba a Ratkó szavalóversenyre előadóestemmel. Az ottani beszélgetés során vetettem fel az ötletet a jelen lévő négy költőnek (hetük közül hárman sajnos már nem élnek). Ez nekik nem jutott eszükbe, hiszen mindegyikük a saját életművével van elfoglalva. A szintén jelen lévő nyíregyházi Jánosi Zoltán irodalomtörténész vállalta a szerkesztés, Serfőző Simon pedig a könyvkiadás munkáját. Igyekeztem mindkettőjük munkáját segíteni. Felkutattam Raffai Sarolta örököseit, segítségükkel a hagyatékban található versekkel tudtuk kiegészíteni a kötetet. A szövegszerkesztés, szedés munkáját is vállaltam. Előfordult, hogy javaslatomra is bekerült egy-egy vers.

KL: Ott voltam Nagykállóban, jól emlékszem a beszélgetésre, milyen „szelíd erőszakkal” nyerted meg a költőket, milyen vehemenciával győztél meg mindenkit ennek a kötetnek a fontosságáról. Tudom azt is, hogy néhányan reménytelen vállalkozásnak tartották, nem hittek abban, hogy ez megszervezhető és a pénz is előteremthető hozzá. Nem titkolom, hogy baráti irigységgel és természetesen tisztelettel figyeltem kitartásodat és erőfeszítésedet, hiszen a Hetek antológiájának ismételt megjelentetését irodalomtörténeti tényként kell számba vennünk. Gondolom, mint kiváló versmondó, a versek „mondhatóságára” is odafigyeltél, még akkor is, ha jól tudjuk, hogy a Hetek verseiben ott szunnyad a „hangosítás” lehetősége, sőt, igénye is.

TM: Tudtam, hogy nem csak irodalomtörténeti szempontból fontos a kötet megjelenése, de nekünk, versmondóknak is fontos. Ahogyan Ágh István fogalmazott az egyik könyvbemutatón: lehet, hogy az utolsó kötet, ami mondható verseket tartalmaz. Megrendítő élmény volt a kötet összeállítása, végső formába öntése. Hiszen mindegyik életmű külön-külön egy-egy dráma és ez a drámai erő jelen van a versekben. Örülök, hogy a kiadó munkáját is segíthettem azzal, hogy sikeresen pályáztam – Egyesületünk közreműködésével – a kötetre a Fővárosi Önkormányzatnál. Megtisztelő és szép feladat volt, amikor az elkészült kötet bemutatóján versmondóként is közreműködhettem.

KL: Ezzel versmondói és szervezői ambícióid még nem merültek ki, hiszen az Egyszemélyes színpad címet viselő kötetnek a szerkesztője Te vagy. Tulajdonképpen egy korábbi, igen sikeres sorozat folytatása, amelyben értékes, ez ideig még nem közölt, nagy sikerű klasszikus szerkesztésű előadóestek, monodrámák kelnek „könyv-életre” korabeli (70-es, 80-as évekbeli) fotókkal, kritikákkal kiegészítve. Hogyan született az ötlet és hogyan sikerült megvalósítani?

TM: Régóta foglalkoztat, hogyan tudnánk a múlt értékeiből minél többet megőrizni. Ezt tettem már 1994-ben is a Perlő ének című kötet megszerkesztésével, amely a 70-es évek Debreczeni Tibor által szerkesztett műsorait tartalmazta. Ekkor már szereztem egy kis tapasztalatot, mit jelent egy könyv kiadásának megszervezése. Időközben, ahogy bővült a versmondói repertoárom, önálló műsorral jelentkeztem. A Krónikás ének című műsorom az értékvesztésről, romlásról szól. Megint csak rá kellett jönnöm, nem elég egy ilyen műsorral fellépni, ez nagyon kevés emberhez jut el. Tenni is kell az értékek megőrzéséért. Évekkel ezelőtt olvastam Jancsó Adrienne önéletrajzi könyvét, ebben, az egyik riportban, 1989-ben megkérdezték őt, hogy a műsorait megörökítik-e írásban. Jancsó Adrienne megemlítette a Múzsák Kiadó sorozatát, amely előadóestek szövegét jelentette meg, és hogy ez a sorozat megszakadt. No, gondoltam én merészen, majd megszerkesztek én egy ilyen kötetet, ha nincs, aki vállalkozzon rá. Felkerestem a művészeket: Jancsó Adriennt, Bánffy Györgyöt és Galán Gézát az ötlettel.

KL: Hogyan fogadták az elképzelést a művészek, és ami még fontosabb, hogyan sikerült az anyagiakat előteremteni? Talán mások is erőt merítenek tapasztalataidból.

TM: Örömmel vették. Velem együtt örültek, amikor megjelent. Akik már megvették a könyvet és olvasták vagy csak belelapoztak felhívnak, gratulálnak. Talán ez is segít majd, hogy a közfigyelmet ismételten a pódiumművészetre irányítsuk. De a megjelentetésig hosszú út vezetett. Pályázatokat kellett írnom. Rögtön az első pályázatomat a Nemzeti Kulturális Alap elutasította. Nem keseredtem el, pályáztam tovább. Szerencsére a Terézvárosi Művelődési Közalapítvány, az Anyanyelvápolók Szövetsége, az Illyés Közalapítvány és a Magyar Versmondásért Alapítvány úgy ítélte meg, hogy az ötletet támogatni kell, támogatásukkal végül megjelenhetett a kötet.

De a munkám ezzel nem ért véget, mert most a könyvterjesztés feladatával birkózom, hogy a könyv eljusson azokhoz, akiknek készült.

Végezetül Gróh Gáspár irodalomtörténészt szeretném idézni, aki könyvem ajánlását írva hajszálpontosan fogalmazta meg, miért is készítettem el e könyvet:

„A valaha oly sikeres műsorok megjelentetése nem csupán tiszteletadás az előadók előtt. A közgondolkodás, a szellemi élet alakulása nem abba az irányba mutat, mint amiben korábban bizakodtunk. Az egykor példaként felmutatott értékek, értékrend ma is, kisebbségi sorsban, védekezésre kényszerül. Napjainkban is ugyanúgy kell féltenünk e tűrt értékeket, mint egykor. Ma nem egy erőszakos hatalmi rendszer, hanem egy nehezebben fölismerhető, s ezért talán veszélyesebb fenyegetéssel kell szembenézni: a konzumkultúrával, globális idiotizmussal, az értéktelenség kultuszával.”